Leszállt az éj, csendes volt minden,
a város zaja messze volt innen.
Csak a tücsök szólt, lámpája volt a Hold,
messze a távolból egy gitár hangja szólt.
Nyugodt volt minden, meg se rezdültek az ágak,
csak álltam ott némán, téged vártalak.
Szívem hevesen vert mikor megláttam árnyékod,
ölelő karod soha el nem taszított.
Előttem álltál, csillogtak szomorú szemeid,
könnyek hagyták el arcodat s tudtam, valami nincs rendben itt.
Szemben álltál velem s kezemet  fogtad,
arcodat mélyen hajamba fúrtad.
Szavak méregként hagyták el szádat,
s egyre vártad tőlem a választ.       

   -Velem jössz?  -súgtad csendben
Ott voltunk, Azon a helyen.
Ahol először simította ajkad a számat,
s nevünket vésted abba a fába.
Tudtuk, hogy egyszer eljön majd a nap,
mikor már nem bujkálhatunk a fa alatt.
Mikor majd minden barát ellenünk,s csak az ördög lesz velünk,
mikor már nem lesz többé egyszerű az életünk.
Ölelés az édes méreg,
tiéd a szívem amíg élek.
Szaladjunk hát  amíg lehet,
élet, csak veled de nem nélküled.
 

Az idő egyre telt,
a hajnal közeledett.
Keresett már minket mindenki aki él,
de ki gyáva , az igazán sohasem él.
Utunk most tán a pokolba visz minket,
egymásért az életben feladtunk mindent.
S most megtesszük amit meg kell tennünk,
az Ördögnek végleg eladjuk a lelkünk.
Egymásért egy életet adunk el,
nincs oly ember ki ennyi szenvedést érdemel.
A ha testünk majd végleg a Pokolba vész  el,
imákat majd ezer angyal énekel.
Egyszer csak elénk állt a gonoszok Istene,
egyre csak nézett ránk gondolataiba merengve.
Mintha csak lélegzetünk számolta volna,
s egy átkot mormolt újra meg újra.

         -Nem kell ide átok, a szerelem nem vétek,
legyetek együtt ameddig csak életek!
S ki utatokba mer állni annak Pokolban a helye,
s onnantól nekem lesz gondom vele!
Mondatát befejezve köddé vált a fák között.
Kiről hiszik átkozott, kiről hiszik kegyetlen,
most mégis ő segített a két szerelmesen.
Azóta e mesét fújja az éjszaka hűvös szele,
Így ért véget a Pokolbéli Tündérmese.