Kiszáradt város

Egy girhes kóbor kutya

Egy csapat mohó kölyök korosodó külsővel

Kinyúlok a szerelem erőtlen kezével

És szólt az elkínzott, gyenge egyén

A halál istene engem hív...

A halál istene az utolsó dalt énekli

Azok, akik az ölükbe hanyatlottak és sarat esznek

Egy döglött hal üveges tekintete

Akárhogy könyörögsz, csúf, hálátlan

Nincs egy csöppnyi oázis sem ebben a pokolban

“Egy hal a kiszáradt óceánban”

“Hangyák, amik egymást falják fel egy fészken belül.”

A cenzúra egy fiatal madárnak, kígyóbőrből kikészítve

Egy nap alatt, ami nem éget majd tovább, ha nincs több olaj

A halál istene engem hív...

A halál istene az utolsó dalt énekli

Az idő most a halálra mutat

Elindulsz egy hangtalan hely felé

Csak a hideg szél és a zuhogó fekete eső hangja

Egyszerűen hiábavaló

Minden ember, ti, akik éltek

Halljátok még egyáltalán a saját szívetek ritmusát?

Még ha a fény tovább világít is

holnap úgyis lehanyatlik

Ne fordítsd el a tekinteted erről az életről

Az idő szóra bírja a vég harangját

Még ha menedéked hanyatlásnak indul is

Elfeledett itt a lélegzetvétel

A mélyvörös, kiselejtezett szőnyeg

A tested végül újra a föld részévé válik

A szívverések szendergésbe merülnek

“Tested”, “véred” és “agyad”

Egyazon csírává válik

És újjászületésed reggelén

Gyönyörű virággá válhatsz...